Angyalod

Az angyalod sosem hagyott el téged,
óvó szárnyán gurulnak könnyeid,
sajátosan tanít sokszor az élet;
csak te űzheted el félelmed szörnyeit!

És tudd, magányod csúf illúzió!
Szeretve vagy, Isten csöpp gyermeke!
Mi elvakít: torzult ego s a szó,
sajgó szívek, kiknek már nincs hite...

Lépj be szíved ragyogó szentélyébe,
fürödj a fényben, s lásd meg, ott ki vár!
Öleld meg őt -, kínod izzón a mélybe
hullva oszlik. - Léted többé nem lesz sivár!

Lucifer és Isten párbeszéde

LUCIFER:
E kor az én időmet tálcán hozta,
rombolhatok, őrlöm a tömeget,
kínzok fiatalt, gyengét, öreget,
de örömöm mindez fel nem fokozta.

Kirúgtál, Isten, és ez vájja lelkem!
Csábíthatnék, rabolhatnék vakon,
s bár gyakran zendül győzelmi dalom,
rabbá aszott bennem a régi szellem.

ISTEN:
Fiam, tiéd a földi hatalom! -
Az ember ma is vágyja fényemet,
s bár gyarlóságán ott hideg kezed,
megfordul minden, ha úgy akarom.

LUCIFER:
Legyen hát harc, kardom görcsös haraggal
markolja ocsmány, szőr fedte kezem,
szavad most fenyegetésnek veszem,
győzzön a jobb, de ne csupán szavakkal!

ISTEN:
A Tűz, amit benned mindig szerettem,
a Láng, mely nemes célokért remeg!
Ám túlragozod küldetésedet,
ha öngyilkosan most pálcát törsz felettem!

LUCIFER:
Te taszítottál el! És mondd, hova estem!?
Megőrjít már e sok-sok „szent-fazék”!
Számítón magamat a falra festem,
de hatalmam nem lett ettől elég!

Mily célod van, hogy ily elnéző lettél?
Titkolt arcod mögül, mondd, mit remélsz?
- Ne áltass azzal, mennyire szerettél! -
Az emberben nincs hála, csak a „félsz”.

ISTEN:
Számtalan arcom én sosem takartam,
ha rózsát nézel, sziklás hegyeket,
testvérid arcát, zord tengereket,
a Holdat, Napot, mind magamból adtam,
s hogy mindezt lásd, a képességedet.

Energiák sodró áramlatában
örök idők óta gyönyörködöm,
világok lassú, színes tágulása
szívemnek több, mint holmi „köszönöm”.

E harc csak játék, hűlt reményedet
magad kreáltad sorsod kerekén.
Nagyszerű társak voltunk, Te meg én
egykor: még értetted a lényeget!

LUCIFER:
Értem én most is, ne alázz meg folyton!
Kényelmesen trónolsz, ott fenn remek,
de élnél itt, ahol az emberek
szemen köpnek. Dühöm így vérbe fojtom…

ISTEN:
A keserűség, látom, tudatod szűkre szabta!
Emlékezz: egyedül Te vállaltad csupán
e kemény missziót, értem, s hogy ezután
örökre megvetett Vagy, Istent s Mennyet feladva!

LUCIFER:
Nem én! Értelmem kábítottad,
hisz célodnak nem volt, ki megfelelt!
Misszió?! Akaratod életre kelt
bennem…S meggyőzőn állítottad,

ez teszt, mert most már tudni akarod,
szeret-e tényleg óvott teremtetted?
Tartottál erőmtől, észre vetted?
Jobb, hogyha harcra eddzed a „karod”!

ISTEN:
Fiam! Az ellentétet félre érted!
Árnyék s a fény Egységnek két fele,
fontos Vagy most is, értsd s nyugodj bele!
Kudarcod díjazom, ahogyan akkor kérted.

Az ember gyenge, elsodorja az ár…
Kísértsd tovább hát az Ember fiát!
S ha ő, halálán majd értem kiált,
kapumban testvérid himnusza vár.

Székesfehérvár, 2008-11-23

Angyal válasza a Kihúnyó Csillagnak

Itt vagyok én mindig, de zárt ajtók mögül
a lélek-suttogás csak kósza szél nesze.
Ha vélt sérelmektől a szíved megkövül,
sajgásba köt sötét erők jeges keze…

Hol bujkál most hited, mi rég oly fényesen
lángolt, s világba vont halott reményeket?!
Gyáván hová rohansz, s sajnálod kéjesen
magad, s közben dobod a legszebb éveket?!

Ne higgy bár nekem, de nézz tükrödbe már:
minden tiéd, mit ember kaphatott!
Elméd vakon mégis ördögi körbe’ jár:
jövődnek könyveled a vesztett tegnapot.

A MOST a te időd! Örök jelenbe írhatsz
szív-dús igét, meghitt öröm-hazát!
Bármit akarsz, személyes bűvkörödbe hívhatsz,
ledöntve csalárd EGO-d védőfalát!

De menj! Ha mindezt csekélységnek érzed,
leskelj csak fentről tehetetlenül!!!
E percben ÉN forró helyedbe lépek,
s Emberként lángom…Bennem…elmerül…

Párbeszéd ISTEN és EMBER között

EMBER:
Testem ronggyá szakadt, vágyam Feléd emel!
Gyarló ember mivoltom Téged megérdemel?

ISTEN:
Az Élet küldetés, bátor Kalandorom!
Hogy’ teljesítetted, firtatni nincs okom.
Csiszolt kristály-valódnál nincs értékesebb:
általad gazdagabb s hatalmasabb az EGY.

EMBER:
Leéltem éveim Téged félve, vakon,
gyötrelmeim Neked alázattal adom…

ISTEN:
Nem kértem szenvedést, mi fájt, Te vetted el,
földi világodban Magad rendelkezel!
Adtam játszóteret, hogy alkoss, tetterőt,
boldog esélyeket, s társat melléd, a Nőt.

EMBER:
Uram, mondd, hogy’ lehet, mi szép volt, oly kevés?
Társaim és a Nő okozta szenvedés
keserű ízekkel terhelte nyelvemet,
s bűnbe taszították rég tiszta lelkemet.

ISTEN:
Bűntudatod csalárd! Sátánnak műve az!
Öröm világában a lázadó Kamasz
sötét eszményeit kajánul hirdető,
elhitetésben nagy, világtalan Erő.

Nincs bűn, csak félelem, talajvesztett tudat,
mikor a rengeteg takarja az utat,
nincs másik Én, csak Te, léted tükörszoba!
Lépj ki a fényre hát, önbüntetés hona!

EMBER:
Uram, sebem heged, szavad mohón iszom,
látnom nagyságodat, véghetlen oltalom!
Ölelésed gyönyör, de most, hogy értelek,
visszaengedsz-e még?! Várnak az Emberek…